A zene, a hangok sejtelmes, játékos összhangja mindig elvarázsolta, mégsem érezte soha otthon magát a hangszerek világában, valahogy túl távoli, túl érthetetlen nyelvet beszéltek azok, akik azokból a varázsos darabokból lágy, harmonikus mozdulatokkal előcsalogatták a gyönyörű dallamokat. Mégis, ahogy ott ült, azon a napon, kék szemeivel látszólag az előtte zajló eseményeket figyelve, a hirtelen, szinte szúrásként érkező érzés egyetlen rövid, valamikor valahol elejtett mondatot juttatott eszébe: a zenész és a hangszer különleges, egyedi és misztikus kapcsolatát, ahogy egy hangszernek egyetlen egy, igazi gazdája, társa van, aki képes arra a csodára, arra a hihetetlen, mégis létező varázsra; a soha nem hallott, eddig nem élt és alkotott dallamok, szívet tépő, gyönyörű akkordok megszólaltatására szeretett hangszerén, függetlenül attól, hogy ki figyeli őket, több száz ember, vagy csak a négy, hófehér fal. Igen, pontosan ekkor értette meg, valójában ő is egy hangszer, ki mindig is arra várt, hogy a hozzá tökéletesen, hibátlanul illő gondos, gyengéd, de mégis határozott kezek felemeljék, végigsimítsák, majd óvatos, lassú mozdulatokkal életre keltsék, hogy végre megszólaljon az ő hangja, ami majd összeáll az érzéseiből, érzelmeiből, lényéből és szívéből egyetlen, egyedi és megismételhetetlen dallammá. Talán, azokban a percekben, a hegedű állt hozzá a legközelebb, érezte a tok belsejének sötét, selymesen sima bársonyborítását magán, ahogy a várakozás éveinek sötét ölelése rásimult. Mégis, azokban a percekben, tudta, hogy a hangszer csillogó, rózsásan tükröződő felszíne megmutatja szépségét a mellette ülőnek, hadd emelje rá hihetetlen mélységű kék szemeit, hadd simítsa végig a húrokat a tekintetével, megengedve a művészetre szomjazó lelkének a dallam iránti vágyat. Érezte, ahogy finom, lassú érintésekkel haladt végig a hegedűn, felmérve, mit lehet belőle elővarázsolni, és ahogy teltek a pillanatok, egyre inkább uralta a vágy, hogy megszólaltassa a hangszert, amit a sors mellé vezérelt. Ahogy egyre fokozódott az éhség a kék szemek gazdájában a hangok játékára, a maga halk, visszafogott, mégis érezhető módján, úgy született meg benne a döntés, hogy az eddig csendesen, árván a tokban heverő vonót finoman elengedje, és lassú, de határozott mozdulattal a Kékszemű felé fordítsa, meghagyva neki a végső döntés jogát, azt, hogy a vonót magához véve elkezdje a dallamok soha nem hallott világát építeni, színesíteni. Hosszú, erős ujjaival a világ legtermészetesebb módján vette el, amire vágyott, sejtelmes félmosollyal kísérve a mozdulatot, lényében már akkordok, harmóniák után kutatva, gondosan előkészítve az első, óvatos hangokat, dallamokat, amiket Ő és az ő rózsásan csillogó hegedűje adnak majd a világnak.
