Reggel volt, talán délelőtt, a napsugarak kecses ívben közelítették meg a világos függönyt, majd finom, lassú gyöngyfolyamként szivárogtak át a könnyű kelmén, hogy végigsimítsák arcélét, aranyos fénybe vonva járomcsontjait. Puhán áthatoltak csukott szemhéján, sötét szempillái ívén, hogy tudassák vele, új nap virradt, egy új élet nyitánya, és apró hullámokban mosták ki szemeiből, lelkéből az elmúlt idők végtelennek tűnő várakozásait, a remény illatától különleges reggelek emlékét, a sóhajokkal, vágyódásokkal teli éjjelek képét. Csak feküdt a puha, óriási ágyon, lassan ébredve, óvatosan engedve be lényébe a külvilág minden apró jelét, és ahogy éledt a tudata, egyre kevésbé merte kinyitni kék szemeit, egyre inkább félt, hogy a kép, és a hozzá tartozó mély, édes érzelmek, immár létező valójukban, egyetlen, csillanásnyi pillanat alatt szállnak el, újra otthagyva őt, átadva a reménynek, mi életben tartotta. Félt felnyitni a szemeit, hisz szerette a pillanatot, amiben, szinte pehelyként lebegett, mégis, tisztán érezte a mellette fekvő izzó, aranyos vibrálását, átjárta és végigsimította gerince mentén a testét, teljes bizonyosságot adva, hogy Ő is ott van, talán annyira közel, hogy kettőjük vibrálása egyetlen, aranyos-lilás fényű gömböt alkot. A fellobbanó érzelmek, érzések hatására egyetlen, lélegzetvételnyi idő alatt nyitotta fel szemeit, megmutatva a reggeli napnak és társának a kék íriszen millió apró hullócsillag táncaként szikrázó szerelmét és szeretetét. Rá emelte szemeit, elmélyedt bennük, ahogy Ő is épp őt nézte; a kék szemek kézen fogták egymást, és szikrázó keringőjük alatt vallottak egymásnak, némán, mégis oly tisztán érezhetően.
Reggel volt, szikrázó, aranyos napsütéssel, a sugarak finom tapogatózó mozdulatokkal simították a földet, fákat, bokrokat, milliónyi gyémántként ragyogtatva a korán érkező deret, amint a leveleket fagyos ölelésébe vonta, csillogó szürkévé varázsolva a világot. Pontosan ezt a csillogó szürkeséget látta a hajában, a dér és a levelek fagyos, összesimuló ölelését tincseiben, ahogy ujjait közéjük simította, bőrének forróságával adva kontrasztot a jegesnek tűnő világnak, édes érzelmeivel még szikrázóbbá téve a hajszálakat. A deres táj feletti reggeli ég kékségét látta a szemeiben, amint újra és újra elveszett bennük, határok és korlátok, félelmek és kételyek nélkül, a gyémántokként szikrázó deres levelekről visszaverődő fénysugarak ragyogását égszínkék íriszén, ahogy a lényében megszülető szerelem jeges-szürkés ékkövekként felvillan a kékségén, átragyogva minden eddigi sötétséget, reménytelenséget. Nagyon szerette a deres reggeleket, mégis, most értette meg, mint oly sok mindent élete során, ez sem volt véletlen, hisz Őt látta mindig bennük, még ha nem is tudott létezéséről. Mégis, élete, létezése legszebb, szavakkal leírhatatlanul meseszép és meghitt reggele volt, ahogy a deres égszínkék ölelte magához az aranyos fényű tengerkéket, ahogy a gyémántként szikrázó szürkeség összesimult a nyárvégi búzatáblák szőkeségével, amint a két hihetetlen kékség, a maguk mélységével, milliárdnyi csillagjával járták a végtelen táncok első, édes felvonását.
Reggel volt, a nap halvány fénybe vonta a világot…..és nem akarta felnyitni szemeit. Tudta, érezte, ennél szebb képet nem is kaphatott volna, ennél édesebb reggeli ajándék nem érkezhetne tőle, a Kékszeműtől. Nem akart ébredni, mégis, a világ dolgára hívta, mély, édes érzelmei teljes bizonyosságában nyitotta a reggelre szemeit, mosolyogva fogadva az ajándékot, szavak nélkül súgva a ragyogásnak, nemsokára. ❤️
