Nem tudott, képtelen volt kikerülni a hálóból, amit a kékség font köré, határozott, mégis gyengéd mozdulatokkal, miután egyetlen, lélegzetvételnyi időre megmozdult a fátyol, a képtelenül csillogóan áttetsző fátyol azokon a kék íriszeken, egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra megmutatva mély és puhán ölelő gyengédségét, mivel, egyszer, talán a nem túl távoli jövőben majd ölelni, óvni, szeretni fogja. Minden nap, míg a fényes, aranyos napsugarak íves útjukat járták a földön, tagadott, próbálkozott, hol feledni, hol bármilyen, logikus vagy épp egyszerű magyarázatot találni a hihetetlen mélységű, felfoghatatlanul erős kötelék és érzelmek jelenlétére, mindhiába. Amint a nap lebukott a horizonton, mesés színkavalkádot megidézve a világnak, egyre inkább a háló és a kékség rabja lett, hiába harcolt, és köteléke napról napra erősebb lett, szívét tépő szerelme egyre mélyebb és elkötelezettebb, hisz már nem látott senkit rajta kívül, a kép, a csodásan mély szemei mindent felülírtak benne. Hiába teltek az éjjelek a Hold ciklikus változásával, a helyzete nem követte a ciklusok rendjét, csak fokozódott, hiába hitte minden hajnalon, ennél mélyebb már nem lehet; kapcsolódása a Kékszeművel erősebb és eltéphetetlenebb volt, mint amit valaha is, akár csak elképzelni is képes lett volna. Valahol, mélyen, a lénye csendes szegleteiben sosem harcolt ellene, úgy állt ott vele szemben, azon a ködös estén, hogy kész volt megadni magát, még ha tudatosan ezt nem is ismerte fel, úgy nyújtotta csuklóit, átadón és évezredes szeretettel átitatva felé, mintha mindig is erre várt volna, úgy, hogy a láncok azonnal a Kékszeműhöz kötötték, hiába maradt a tudatlanság homályában még hónapokig, a kötelék ott volt, és mire ráeszmélt, súlyuk alatt megrogytak lábai, hisz a harc sokszorozta nehézségét. Ráeszmélt, és ugyanazon pillanatban zuhant térdre, hiába a súly, a kötelék, a fém mégis melegítette, forrósággal járta át, mi egészen a gerincéig terjedt, ott folytatva tüzes útját, égető, forró lángokba vonva testét lényét, tüzével táplálva szívét tépő szerelmét a férfi iránt, pusztítva minden felesleges, oda nem illő tudatos ellenkezést elméjében. Ahogy teltek az éjjelek, egyre kevésbé volt már régi önmaga, egyre inkább volt édes és imádott társának egyetlen, reszkető lelkű kincse, tágra nyílt szemekkel, ajkain halk, édes szavakkal suttogó apró gyöngye, ki elfogadta a tüzet, mi lényét tépte, testében megnyilvánulva a gerincét ívbe feszítve. Nem volt más, mint lángok között újjászülető, örvénylő érzelmekkel a magasba emelkedő szitakötő, ki a sötétből a tűzön keresztül tört utat a fény felé, hol a láncok másik felén várakozó társa csendesen égett; saját magáért, érte….értük. ❤️
