Az éjjeli szél, mi a függöny hullámzásán át szivárgott be hozzá, már hűvös és őszies volt, érezni lehetett a sárguló levelek semmihez sem hasonlító aromáit rajta, amint finoman összekeveredett a diszkrét, mégis pontosan felismerhető fahéjillattal. Ahogy a hófehér, csillogó bőréhez ért hideg, fürge ujjaival a lassú, hideg szél, fáznia kellett volna, mégsem tette; testét-lelkét-lényét forróság járta át, ahogy karjait meztelen teste köré fonta, gömbölyű állával a válla ívét simítva, sötét, hosszú szempilláival széles arccsontját súrolva. Vágyódott, szinte hangtalan, mégis, suttogó vallomásokat búgott a kinti világnak, míg mozdulatlanságában is tisztán kivehető aranyos vibrálása misztikus hangulattal ruházta fel a szeptemberi éjjelt. Kívánt és megidézett, kék szemei előtt gondosan, részletesen kidolgozott képek lebegtek, amint vágyait saját magából építette és küldte a sötét, mégis oly simogató éjszaka szárnyain tovább, neki, a csodás szeműnek. Vágyódott, hisz ismerte már a hangok és szavak nélküli vallomások erejét és meghittségét, az ujjak nélküli érintések intimitását, az ajkak nélküli csókok forró szenvedélyét, a testek nélküli egybeolvadás érzéki csodáját, és pontosan ezért volt képes tovább fűzni az érintkezés és kapcsolódás fonalát, oda, ahol a ködön végre átjutnak a hosszú, mégis erőt sugárzó ujjak, ahogy a dereka után nyúlnak, hogy gyengéd, mégis mindent félresöprő mozdulattal érintsék a gerincét, az ajkak, melyek egyetlen, néma csókkal kísért vallomással forrnak égőpiros ajkaira, és a szemek, a kék, hihetetlen mélységű szemek, mik az idők kezdete óta kísérik és óvják őt, és amikre oly nagyon, és egyre intenzívebben vágyik. Mindig engedi, hogy a vágyak a saját útjukra vezessék őt, és a társát, még ha fizikailag távol is vannak, mégis, minden óhaj, sóhaj, kívánalom vagy vágy végén ugyanaz várja, a szemek ismételt, de végre végtelen időkre szóló összefonódása.
