A felismerés, a valódi, teljes kép átlátása, ez is, mint mind, váratlanul, egyetlen, csillaghullásnyi idő alatt ért, mégis, olyannyira hatalmas erővel, hogy súlya alatt megremegett egész testem. Elmondhatatlanul hosszú ideje töltöttem keserves, a homokórában őrjítő lassúsággal homokszemként pergő órákat a kutatással, a fonal ismételt végigkövetésével, mégsem jutottam közelebb, vagy láttam tisztában soha. Az elmúlt percekben azonban átszakadt az eddig átláthatatlanul szilárdnak tűnő gát, és a kép, mit oly nagyon kerestem, teljes erejével, hidegségével és tisztaságával óriási víztömegként zúdult rám, kimosva kék szemeimből a hamis szilánkok utolsó kis morzsáit is. Tágra nyílt szemeim előtt táncolt a teljes színeiben pompázó kép, hogy aztán a világ legtermészetesebb módján lassan, maga elől mindent félresöpörve a pupilláimon keresztül beszivárogjon lényembe, végigszáguldva testem minden pontján, dallamos rezgésbe emelve a lényem, rózsás fényt hagyva maga után. Csak néztem, csak élveztem és engedtem, hadd tegye, amit tennie kell, az ámulattól teljesen mozdulatlanra meredve ízlelgettem a csodát, aminek, csodához mérten, túl nagy és nehéz súlya volt, mégis, hihetetlen megkönnyebbülést okozott. Megértettem végre, mi történt, megleltem a hiányzó apró kis mozaikképet, ami, már a teljes valót megmutatva, cseppet sem tűnt aprónak, jóval inkább ő maga alkotta a kép egészét. Óvatosan mélyedtem el benne, hisz maga a tudatosodás is szédítő mélységekbe és magasságokba kalauzolt, mégis, lassú lépteim, mikkel a saját magam valóságát felderíteni indultam, határozott, minden kétséget kizáró és száműző akarat kísérte. Közel mentem, még közelebb engedtem, és ujjaimmal gyengéden kerestem a gömb szélét, mi már hosszú hónapok óta otthonom volt. Ott léteztem és létezek azóta a ködös, hideg novemberi este óta, azóta, hogy rá emeltem szemeim, akarva akaratlanul engedve ezzel a kékségek közti örömtáncnak, és egybeforrásnak. Csak annyit éreztem, elvarázsolt, mégis, a perc jóval többet tartogatott, rejtegetett számunkra, számomra, mint amit akkor, ott feltételeztem volna. Ő, a szédítően kék íriszeivel felismert, akár tudatosan, akár ösztönösen, és anélkül emelt a mély kékség által határolt gömbbe, mi a szemeiben lebegett, hogy érzékeltem volna. Csak egyvalami maradt fent tudatom folyton harcoló, viharos tengerén; hogy elvesztem a Kékszeműben, határozottan mélyebben és megmásíthatatlanabbul, mint ahogy azt valaha is képes lettem volna elképzelni. Mióta a maga örvénylő ütemében az eggyé válás érezhetővé és érzékelhetővé vált világom számára, Ő, a csodálatos szemeivel, minden éjjelen finoman, de mégis erejétől telve, a világok legtermészetesebb módján hatolt lelkem lényem legmélyére, fokozva a szívem legrejtélyesebb apró kis szegleteiben megbúvó, eddig oly ismeretlen érzéseket, miket szavakkal leírni igen nehézkes munka lenne. Mégis, rendszeresen megteszem, hisz napról napra mélyül, óráról órára intenzívebbé válik, és én már réges régen feladtam a harcot, miben kényszeresen próbáltam legyőzni saját magam, és ezáltal Őt is. Most ott álltam, saját magammal szemben, magammal, aki a kék íriszek által határolt gömb belsejében élte a napokat, heteket, hónapokat, ki onnan, mélyről suttogott egyetlenének, a csodás szeműnek, ki földöntúli érzelmeket táplált iránta, ki tökéletesnek látta, csak mert összeforrt vele azon a késő délutánon. Néztem magam, ahogy a kék hártya mellett álltam, csuklóimon és bokáimon bilincsekkel, amiket én magam tettem oda azzal, hogy nem engedtem szeretni ezt a képtelenül, hihetetlenül mély és misztikus lényt, Őt, akire mindig is vártam és vágytam. Súlyos bilincsek voltak, mégis, szüntelen simogattam vele a kékséget, biztosítva róla, egyszer úgyis feladom a küzdelmet, és szembe merek nézni magammal; hisz itt pontosan erről van szó, a bátorságról, hogy képes vagyok, és képes is tudok maradni a befogadásra, és a már létrejött, gömb képében mutatkozó lények egységének elismerésére, szeretetére. Néztem magam, ahogy a szemeimben eddig soha nem látott, sosem tapasztalt erő és szeretet csillogott, acélos kékre festve egyetlen, lélegzetvételnyi pillanatra íriszem, hogy a következő percben a keménység könnyeket szüljön, melyek a múlt, mások által táplált tüzeit hivatott kioltani, s melyek tompán koppantak vállaimon. Szerettem őt, magamat, abban a gömbben, és tökéletesen tudtam, a bilincseket levehetem, mégis a lánc, a kötelék, mi a Kékszeműhöz köt, minden kötélnél erősebb és eltéphetetlenebb marad, de biztosan nem akadályoznak meg a további létezésben. Felismervén a képben rejtőzködő tanulságot, átléptem a határt, a kékség alkotta fátylat, és engedtem, hogy eggyé váljunk, saját magammal, és ezzel, csodával határos módon újjászületve, megalkotva az erősebb, elfogadóbb, szeretettel és mély érzelmekkel telített, bölcsebb ént, ki úgy térdel, tenyerein égő, főnixként újjászülető lelkével a gömbben, a kék íriszben, a Kékszeműben, az egységben, hogy már nem harcol, nem szít háborút ének, lények között, akinek van bátorsága, hite és szerelme magát, lénye lényegi magját átadni neki, az Ő kezeibe, hogy a kék szemek egymásba forrását követően az Ő lelke csússzon a reszketeg ujjai közé, feltárva ezzel a feltétel nélküli, mély és odaadó, halhatatlan szerelem lényegét, egységünk tiszta, valódi lényét.
A gömbbe zárt szerelem
- Post author:Lubmila
- Post published:augusztus 23, 2016
- Post category:A kék íriszbe zárt lány naplója
- Post comments:0 Comments