Egyedül volt, most is, ezen a hűvös, késő nyári éjjelen is, mint az elmúlt hónapok során mindig, kivétel nélkül. Teliholdas éjszaka volt, a sötét, mélykék eget beragyogták a csillagok, és az ezüstösen szikrázó, néma, de mégis ezernyi titkot ismerő Hold, különleges, csodákkal átszőtt, enyhén misztikus hangulatot fonva az augusztusi éjjelbe. A könnyű szél lágyan szivárgott be a szobába a fehér, áttetsző függönyön, időnként megemelve hullámos alját, gyengéden simítva az ágy szélét, amin feküdt. Arcát a hófehér párna finom, selymes szálakból álló huzatán pihentette, aranyos fényben tündöklő tincsei legyezőként terültek szét a feje körül, álmosan, mégis éberen pislogott, fekete, ívelt szempillái finom árnyékot vetettek arccsontjára. Kék szemeivel a függönyön túli világot figyelte, lelkének halk, édes dallama táncra perdült a nyári széllel a szikrázó holdfényben. A Kékszeműre gondolt, őt vágyta, és ennek halk sóhajjal adva nyomatékot, ujjait a selymes szálak közé bújtatta, lassú, ritmikus mozdulatokkal érintette őket, ahogyan a férfival is tenné, ha vele lenne. Most is, mint minden éjjelen, néhány szívdobbanásnyi pillanat után, megérezte Őt, lassan, puhán vonta karjai közé az ezüstös fényben ragyogó éjjel szárnyain érkező illat, ami a gondolatok összefonódását, a vágyak összehangolódását kísérték, kivétel nélkül, mindig. Szerette a fahéj meleg, puha és érzéki aromáját, ahogy felébresztette érzékeit, mintha ezernyi impulzus érné egyetlen pillanat alatt hófehér bőrét, erős kezek simítanák végig, gyengéd érintéseben végződve arcélén, hogy puha, édes csókban forrjon piros, remegő ajkaira a válasz, igen, Ő is rá vágyik, kék szemeiben az érzelmek tüzijátékának milliárdnyi színével. Ezen az augusztusi éjjelen is engedte, hogy a fahéj semmivel sem összetéveszthető aromájával vegyes ölelő melegség átjárja, megelevenítve lehunyt szemei előtt a képet, ami azóta a végzetes, bár a maga értelmében a csodák világát megidéző pillanat óta az otthona volt, a képet, amiben a tekintetük először fonódott össze, mélyen és megmásíthatatlanul, eggyé olvasztva lényüket, a kékség puha börtönébe zárva egymást. Ahogy a kék szemek újra lehatoltak lelke és lénye legmélyére, ő úgy lett még inkább, hihetetlen módon, még mélyebben rabja és szerelmese a kék írisznek, és gazdájának, halkan súgva a vallomást a párna puhaságába, mielőtt érzelmei álomba nem ringatták.
