Hajnal van, ilyenkor a legrosszabb mindig, ilyenkor a legtisztább a kép, a legélénkebb minden. Ilyenkor lehet a legjobban érezni, milyen óriási energia ez….milyen hatalmas és mindent felülíró, ami ellen nincs mit tenni, ami ellen küzdök egész nappal, hisz a tudat küzd ellene, harcol a lehetetlen szenvedés ellen. Minden egyes nap, a hajnal aranyos fényű érkezése millió lyukat üt a szívemen lelkemen, mintha szitává lőnék…és én mégis mindig úgy zuhanok álomba, hogy ismét a végletekig és menthetetlenül rabja vagyok annak a hihetetlen kék szempárnak, hogy a tiszta és mély érzelmek egyetlen forró és meghitt pillanatra megadják nekem a szerelem illúzióját, hogy szinte érezve erős ujjait az ujjaim közé fonódva zuhanjak álomba, hogy aztán egész nap foltozzam a lyukakat, mit a kép, a várt és mégis váratlan megjelenése okozott, a lehetetlen szerelem, ami fellobban, minden egyes hajnalon. Foltozok, egész nap, hogy újra szétlője, füstölgő torkolattal és szétszórt golyókkal a padlón tudatva, ismét jó munkát végzett, ismét magáévá tette a lelket, mi befogadta. Foltozok, hogy ismét tagadjam, míg a fáradtság teljes súlyával rám nem nehezedik, tonnás terhet téve reszketeg vállaimra, hogy szavaimmal fonjam a mesét, fátyolos szemekkel díszítsem betűim füzérét, hogy amint végzek, újra lássam, újra szemeimbe fúrja kék íriszét, kemény, erős tekintetét, mígnem a rám zúduló érzelmek teljes megsemmisítő csapást mérnek szívemre, újra és újra, minden egyes nap.
Olyan, pontosan olyan, mintha majdnem megkapnám minden nap, de ahogy felébredek, lénye szeme messze, elgyászolok, foltozok, majd újra szerelmes leszek és már majdnem megfogom a kezét….elaszok és reggel sehol nincs….megint…..újra és újra….minden egyes nap.
Olyan ez, mint egy gyűrű. Körbe körbe…..arany és ezüst….silver és rosé gold…..körbe körbe…..míg nem egy apró kő vagy gyöngy össze nem kapcsolja őket…..és utána tudnak csak egymáshoz simulva haladni….körbe és körbe….a végtelenbe…..de a gyöngy elveszett, valahol az éjjelben….
