-Mondd, hívtalak, kértelek valaha, hogy legyél társam, egyetlen kísérőm fagyos éjjeleken, rideg nappalokon át, akár csak egy rövid időre is?
-Nem, soha nem hívtál, nem kértél, mégis itt vagyok.
-Miért, mondd miért? Nem volt egyetlen pillanat, egy lélegzetvételnyi villanás sem életem során, mikor kívántam vagy vágytam volna társaságod….
-Igen, tudom, jobban tudom, mint sejtenéd. Mégis, szükséged van, volt rám.
-Miért lenne?
-Szeretsz tanulni, fejlődni?
-Igen, jól tudod, hogy mindig szívesen, nyitottan állok újabb és újabb leckék, kihívások elé.
-Érted már?
-Azt hiszem….azért jöttél el hozzám akkor éjjel, és szegődtél egyetlen, hű társamul a nehéz időkre, azért fontad jeges, merev ujjaid a csuklóm köré, hogy tanuljak. Megtanuljam szeretni a nappalok és éjjelek örök körforgását, az évszakok örökös, de mégis megbízható ciklikus váltakozását, a ködöt éppúgy, mint a szikrázó napsütést, az óceánok mélységét ugyanúgy, ahogy a hegyek szédítő magasságát.
-Igen, tanultál….
-Megmutattad, hogy a várakozás, a türelem rideg társ, mégis, megismertem önmagam, felfedeztem a bensőm rejtett zugait, ösvényeit, megalkothattam saját világom, mi végre a teljes, valódi énemet tükrözi, pontosan azt a képet festi majd annak az igazi, valódi egyetlennek a szeme elé, amit szeretnék. A hosszú órák, nappalok, hetek hónapokká csoportosultak felettem, akár nyári vihar idején a felhők, mégis, szükségem volt az időre, hogy meglássam a csodát: a valóságot, mi már az egység képében lebeg szemeim előtt.
-Igen, pontosan ezért voltam, és vagyok még néha társad, hogy érezd, mi vár rád, hogy ragyogásod legyen társa az ő ragyogásának, tudásod és harmóniád kísérje az ő bölcsességét, nyugalmát. Szükséged volt rám, még ha nem is láttad az okát, tanulnod és hallgatnod kellett.
-A belső hangra?
-Igen, arra. Többé lettél általa, egész és tündöklő, önmagát és vágyait pontosan ismerő.
-Valóban, és köszönettel tartozom….
-Nem, hisz én épp úgy voltam, vagyok még társad, mint bárki ez előtt, és ahogy Ő is az lesz majd. Érzed már, ahogy a jeges érintés, mi karod köré fonódik, lazul, egyre gyakrabban, egyre mélyebben érzékeled már a másik érintést, azt, mi elhozza életedbe, életetekbe az aranyos fényben úszó,határtalan boldogságot, egységet, miben mindketten egészek és önmagatok lehettek.
-Elválnak útjaink?
-Igen, lassan megtörténik, hisz itt az ideje. Létezésem, küldetésem csupán időszakos, hiába marasztalnál, mennem kell, vándor vagyok, máshoz szegődöm társul. Igen, érett és szabad lettél, hisz beszélsz hozzám, megszoktad jelenlétem, nem futsz már előlem. Hamarosan eljön az ideje, hogy utoljára érintsen a jeges szél, ahogy nyomomban lebeg köpenyem, és arcodhoz ér a ragyogó, aranyos napsugár, mi végső társad lesz létezésed során.
Halk szavakkal mesélt, egyre halványuló képekkel, hideg-rideg mozdulatokkal simított a Magány, ahogy búcsúját kezdte, távozását készítette elő….
