Csak egy tükör, igaz, abból egy különlegesen, enyhén misztikusan szép darab, de csak egy tükör. Ezüstös, antik kerete robusztus külsőt kölcsönöz neki, gyengéden, finoman öleli körbe a törékeny, csillogó lapot, amiben oly elmélyülten nézem az elém táruló képet. Életem jó pár éve alatt nem tudtam igazán engedni a hívásnak, hogy ezt megtegyem, az elmúlt hónapokban azonban egyre gyakrabban fordult elő, hogy huzamosabb időt töltöttem el előtte. Először, szinte minden alkalommal a környezetet veszem szemügyre, körben haladva a tükör pereme körül, meglepődve, elmélyülten, vagy mosolyogva nyugtázva, hogy ugyan a körülöttem lévő világ mindig és folyamatosan változik, mégis, megbízható ciklusokban követi egymást. Megnyugtat, és talán picit figyelmesebbé is tesz ez a fajta ráhangolódás, rituálé. Csend vesz körül, csak a mellkasom emelkedik egyenletes, lassú ritmusban, mégis, ahogy a ráhangolódás megtörténik, egyre gyorsuló ütemben száguld a vérem az ereimben, és mintegy nyomaként, a nyakamon finoman lüktetni kezd az ér, talán finoman sejtetve, igazán jól esne egy érintés, egyetlen, finom, hullámzó mozdulat Tőled, hogy Rád figyeljek. Mégis, ott ülök, egyedül, átadom magam az izgalomnak, a gerincem mentén cikázó, egészen, lentről induló, és onnan végigszáguldó finom, bizsergető érzésnek, és mire a nyakamhoz ér, határozott, elszánt tekintetem a tükörben lévő szempárra szegezem, a saját kék szemeimre. A látvány mindig mosolyt csal az arcomra, egyetlen pillanatra talán a cikázó villámok is abbahagyják intenzív, édes játékukat, de amint az elém táruló látvány hatására éberebbé válok, újra elkezdi hullámokban jelentkező, egyre erősödő munkáját, lassan kúszik fel a tarkómon, enyhe fénybe vonva a csillogó tincseimet, fokozva a szemem kékjének mélységét. Tökéletes harmóniában ülök a tükör előtt, és várom, hogy megjelenjen a lapon az, amit olyan nagyon vágyok, a Te csodálatosan mély szemed. Emlékszem a legelső ilyen alkalomra, amikor megláttam az akkor még teljes mértékben hihetetlen egység báját, a mindent felülíró, a világ eddig megismert összes érzésén túlmenő szerelmet és rajongást, igaz szeretetet, ami abból a két, hihetetlen mélységű kék szempárból eredt, egymás irányába. Akkor is pontosan ebben a pózban ültem, talán az arcom vizsgálgatva, talán csak elmélyülve, gondolkodva, és Te egyetlen lélegzetvételnyi pillanat alatt léptél mögém, és a tükör lapján át hívtad a szemeim, és a bennem megbújó, de Neked teljes arcát megmutató érzelmeim édes és táncos játékra. Akkor is, mint mindig, megbabonázott az erő, ami sugárzik belőled, és mellé társuló alázat, ahogy megmutatod gyengéd szerelmed, szereteted minden oldalát. Csak a tükör fényes, mindent látni engedő lapján követtem mozdulataid, melyből némán sugárzott az összhang, és a határtalan boldogság. Ujjaiddal finoman érintetted a nyakam, pontosan ott, ahol annyira lüktet bennem mindig a vér, majd finoman hullámzó játékukkal a vállam mögé simítottad aranyos fürtjeim, hogy csókot lehelhess a hófehér bőrömre, míg az arcom a tiedhez érintettem. Annyira egyszerű, természetes mozdulat volt, de mégis, a meghittség és a szerelem hihetetlen ereje és szépsége járta át azt a pillanatot, mintha megszűnt volna minden, ami körülöttünk van, csak mi maradtunk volna ott, mintegy örökké tartó, halhatatlan bizonyítékául az örök, eleve elrendelt mély szerelemmel átszőtt összetartozásnak. Erős ujjaiddal finom, apró lila virágot tűztél a hajamba, és csak csókoltál, mintha nem lenne se holnap, se következő perc, nem kétségbeesve, nem, hisz az annyira távol áll tőlünk, vártunk már eleget ahhoz, hogy tudjuk, a perc maga mindig tökéletes, hogy éreztessük egymással, milyen leírhatatlanul nagy boldogság végre együtt lenni. Azóta jó néhány hónap eltelt, évekbe gyűjtve a várakozással, készüléssel töltött időt, megadva azt a képességet, hogy újra felidézhessem azt a képet, most már tudatosan megidézve a mesét. Megjelenik a szememben a szemed, ott csillogsz Te magad is, érzem, hogy valahol talán épp Te is ezt teszed, hívod és megidézed a csodát, egyre közelebb kerülve egymáshoz, ahogy a tükör csillogó lapján át figyeljük egymást. Megérintem az ujjaimmal, abban bízva, talán megérzed, és némán suttogom, csak a szívem lelkem legmélyén, milyen csodálatosan tökéletesnek tartalak, hogy milyen mély érzelmekkel vagyok irántad, és ebbe, csodával határos módon, finoman beleremeg a tükör, megengedi egyetlen pillanatra, hogy tudjuk, érezzük, a másik tényleg ott van a túlsó oldalán. Szeretem nézni a szemeim, mert azok a Te szemeid, szeretem érinteni, mert azok a Te ujjaid, és tudom már, hogy amit magamban látok, annak kell harmóniában lennie, hisz Te is abban vagy. Vágyom és szeretem azt a legelső képet, hisz megmutatta nekem, miért kell a keservesen hosszú, küzdelmes utat bejárni, mert erőt adott, hogy szembenézzek magammal, és mert azok vagyunk mi, a halhatatlan, tiszta szerelem maga.
