Éhes a testem, éhes a lelkem, a csókod, ölelésed szomjazom, szemeid ragyogó kék tükrének és beszédes, mindent eláruló tekintetednek hiánya a végtelen szomjúság kínjával tart fogva. Mégsem kell senki más, még ha oly nehéz is tud lenni, hisz hiszem és tudom, melletted a helyem, ott lehetek én is, ahogy Te is, igazán önmagam, azok, akik lelkünk legmélyén, legtitkosabb szegleteiben vagyunk. Bejárjuk elménk és lelkünk minden irányba tekergőző, szerteágazó útjait, néhol a sötétben botladozva, bízva a remény és kitartás halványan pislákoló fáklyái mellett, néhol már a meggyógyult, tisztán, aranyos fényben fürdő széles ösvényeit. Utunkon egyetlen, hű társunk és kísérőnk az éhség, és szomjúság, ami szüntelen a lelkünk másik fele után sóvárog, kérleli őt végtelen, gyönyörű, gyöngyként pergő szerelmes szavakkal, mindent kifejező, színes, szenvedélyes képekkel, édes, halk sóhajokkal. Hiszem, tudom, érzem, a végeláthatatlan harcok után, mikor már remegő lábaim sem bírják a küzdelmet, amikor arcom a kőre simítom, könnyeimből patakokat, folyókat táplálva Hozzád, valahonnan mélyről, elementáris erővel tör rám a késztetés, hogy felálljak, és tovább menjek, meglátva a csodát, mi az idők kezdete óta kísérte létezésem. Igen, itt tartok most, könnyes fátyolos szemekkel, hófehér arcommal a földhöz bújva, halk szavaimmal Téged kérve, reszkető lélekkel és lénnyel. Igen, reszketek, Érted, kit soha nem láttam ennyire tisztán, Érted, kiért éhezik és szomjazik testem és lelkem, Érted, ki egyetlen szavával, ölelésével csodaszép, teljes pillangóvá, királynővé tesz, hisz van erőm felállni és egyetlen lépést még megtenni, hogy az utolsó lélegzetvételnyi reszketés a szemedbe mélyedve történjen, hogy örökre magunk mögött hagyjuk a kínzó szomjúságot, éhséget.
