Álomszerű kép volt, talán nem is létezhetne ilyen varázslatos, misztikus csoda, de mégis, élethűbb és valóságosabb volt a világot alkotó képek túlnyomó többségénél. Éjjel volt, csendes őszi éjjel, a tejfehér, opálos köd lustán gomolygott a bíborban és borostyánban játszó avar felett, a tisztán, ezüstösen ragyogó Telihold adott csak megvilágítást a régi, szebb napokat is látott monumentális, titokzatosan gyönyörű kastélynak, és az előtte elterülő fákkal tarkított rétnek, és az azon megjelenő hihetetlen bájú mesének. Pontosan középen állt, a kastélynak a hátát mutatva, szépsége beragyogta az éjjelt, némasága gyengéd, puha köntösként ölelte társát, és a csodájukban osztozó többi jelenlévőt. Fehérben volt, vakítóan fehérben, melynek megszokott hófehérségét egyetlen leheletnyi sárgás tónus törte meg. Finom, áttetsző, selymes anyagával simult alakjára a köpeny, aranyos tincseit szinte teljesen eltakarta a csuklya, melyet egyetlen gyöngy kapcsolt össze gömbölyű álla alatt, s mely a hátán vízesésként aláhullva méltóságteljes, az avart finoman beborító uszályként omlott a földre, széles, íves sugárban ölelve őt. Szép arca teljesen szabad volt, ragyogó, intenzív kék szemeiben is csillogott az alkalom adta izgalom és földöntúli boldogság, vérpiros ajkain szerelmes mosoly játszott. A fátyolként rásimuló köpeny alatt arányos, nőiesen gömbölyű alakján ugyanabban a különleges fehérben pompázó, szűk csipkeruha feszült, térdeinél enyhén kiszélesedve, enyhén keleties bájt adva ezzel a megismételhetetlen alkalomnak és éjjelnek. Kezeiben, ahogy maga előtt tartotta, mintha picit nyújtaná őket a figyelőnek, apró gyöngyökből és kristályokból álló gömbszerű csokrot tartott, ezzel is sejtetve az alkalom mibenlétét. Olyan volt, mint egy mesebeli tündér, akit kiszakítottak az ő csillogó, kellemesen tavasziasan langyos mesebeli éjjeléből, és ide irányították, hogy örök társa legyen a mellette állónak, de mégis, egész lénye azt sugallta, ő választotta, ő jött ide Hozzá, hisz neki ez a meséje, a ködös, Teliholdas éjjelek varázsa az ő otthona. Puha, mély érzelmekkel átszőtt csendben állt mellette a társa, az éjjelbe csodás összhangban beleolvadó éjkék köpenyében, csuklyája sötét anyaga éles kontrasztot adott szemei hihetetlenül kéken tündöklő szépségével. Erős széles vállai ösztönösen emelkedtek a fehérben ragyogó kedvese fölé, hogy finoman, évezredes szerelemmel húzza magához, megmutatva, mindenki, ők is, azért vannak most ott, hogy ezt az egységet, a maguk misztikus, varázslatos módján megpecsételjék. Egyetlen mozdulattal egymásba karoltak, és a rét közepén fellángolt a tűz, mely a maga forró, narancsos pirosas mágiájával tette még szentebbé a varázst, és amely felett, a saját, édes nyelvükön mondhatták el egymásnak fogadalmukat, mi világokon és végtelen időkön át kíséri majd őket, megpecsételve azt, ami mindent felülír bennük. Halkan beszéltek, a lehullott levelek alig hallható zöreje szőtte át csak dallamos, mély érzésekkel átitatott beszédüket. Körülállták őket a többiek, a szivárvány minden színében pompázó köpenyük alá rejtőzve, kézen fogva társukat, osztozva a kettejük hihetetlen csodájában, mely a tűzben éledt újra, és fogadott örök szerelmet, és szeretet az egységnek.
