Valahol, egy szép világban van egy kastély, ami mindig világos, aranyosan ragyog a napsütéstől, ezüstösen csillog a holdfénytől, és ami illatos a tavaszi rét millió színben pompázó, apró virágától. Hófehér falai melegséget és otthonosságot sugároznak, óriási méretéről tudomást nem véve, és ezen erős, márványos mintájú kőfalakat íves, hívogató teraszok díszítik, pontosan olyan mintázatban, ahogy a csillagok tündökölnek látszólagos szétszórtságban a bársonyosan sötét éjjeli égbolton. Egy ilyen erkély, az oszlopokkal díszített korlátjával, szabályos mintázatú padlójával és éterien szép kilátásával tartozik hozzánk, és a tágas, világos szobához, ami az otthonunk, ahol minden pillanat, perc, óra csak a mienk, a saját, különleges, intim csodánk otthona. Hófehér, sejtelmesen csillogó függöny szűri a napfényt, és a könnyű, tavaszi szélben fátyolként úszik a hatalmas, fehér ágyig, hogy a selymesen puha, könnyű takaróval egyetlen pillanatra érintsék egymást, csendesen kísérve szerelmünk halk, reggeli dallamát. A felkelő nap aranyos fényű, még ferde sugarai a csillogó szálai között átszűrődve simítanak végig a szobán, visszaverődnek a falakról, és megpihennek egyetlen lélegzetvételnyi pillanatra egységünk kivételes báján. Végigsimít rajtunk, elégedetten nyugtázza a nyugodt, egyenletes ritmusát légzésünknek, mik most is, mint mindig, egy ritmusra emelik és ejtik a könnyű takarót testünkön, boldogan, örömtáncot járva tudatosítja magában, és bennünk, hogy új nap virradt, újabb feladatokkal, de egyben, újabb boldog, meghitt percekkel, hisz a kettő mindig kéz a kézben jár. Lassan éledünk, először csak az arcunkat gyengéden érintő napfényt érezzük, a reggeli tavasz finom szellőit, ahogy táncra hívják a pillekönnyű függönyt. Érezzük egymást, hisz mint minden reggelen, most is ugyanúgy köszöntjük egymást és a felkelő napot, összesimulva, hátamat a mellkasodhoz, hasadhoz érintve, precízen ügyelve rá, hogy a gerincem teljes hosszában, minden ívével együtt Hozzád érjen, hogy az aranyos fénynek, mi köztünk áramlik szüntelen, szabad folyást biztosítsunk. Erős karoddal magadhoz ölelsz, ujjaid közé kulcsolom a sajátjaim, és fejem álladhoz simítom, hogy hihetetlen módon, de még közelebb kerüljek lényedhez. Tudom, érzem, hogy mosolyogsz, ahogy én is, hisz egy újabb reggel, ami együtt talált minket, oly sok küzdelem, harc, könnyes magányos éjjel után, és épp ezért, még közelebb húzol, hogy az aranyos fényben fürdő teraszt nézve az ébredés utáni első mélyebb lélegzetvételekkel érezhessük egymás minden mástól eltérő, de mindennél édesebb illatát. Finoman, ujjaid gyengéd játékával szabályos mintázatokat rajzolgatsz áttetsző bőrömre, a csípőmre, ami ívbe kényszeríti a ragyogó napsugarakat, és én szinte azonnal, követve Téged, pontosan ugyanazt az alakzatot írom ujjaim játékával karodra, némán vallva meg mindent, mit már egyébként is, létezésünk kezdete óta tudunk. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedik a tiszta, halványkék égbolton, arcomat feléd fordítom, és az újabb nap aranyos fényben úszó reggelén is ugyanazzal a mély érzelmekkel átszőtt tekintettel emelem Rád kék íriszem, mint legelőször, és ugyanúgy elveszek szemeid hihetetlen mélységű kékjében. Igen, valahol, egy szép világban, áll ez a kastély, de a szobát, az erkéllyel mi teremtjük meg, hisz ő mindig ott van nekünk, és várja, hogy egységünknek és mindent felülíró érzelmeinknek otthont adhasson.
