Nyugodt, tavaszias, az éledező természet neszeivel tarkított késő délután volt, mely a folyópart ezen elhagyatott, mások által nem igen látogatott részén érte őt utol. Ült a kavicsokkal teleszórt világosbarnás, kicsit hűvös homokon, mit sem törődve a ténnyel, hogy sötét farmerja egy részét apró kristályokként fedik az aranyos homokszemek. Fehér lábait a vízbe nyújtotta, és csak nézte a lustán hullámzó folyót, a horizontot, a lenyugvó napot. Tudta, nem is olyan hosszú idő múlva, a természet, és minden apró és nagyobb teremtménye teljes nyári pompájában és létszámában lepi majd el a partot, és az azt szegélyező erdőt, ismét létrehozva azt a nyüzsgő, illatos csodát, ami a nyárral és a késő tavaszi napokkal jár.Várta már, hogy életre keljenek, szépségükkel tovább gazdagítsák az ezüstös folyó ilyenkor még picit hideg báját, várta már, hogy a szivárvány minden színében tündöklő szitakötők táncukat járják a kövek között, hogy megbabonázva figyelhesse őket, elmerülve gondolataiban. Mindig szerette őket, varázslatos, dallamos mozgásukat, ahogy hol feljebb, hol lentebb ereszkedve szárnyalnak az illatos levegőben, ahogy a szárnyuk, mint apró ékkövek, megcsillannak a ragyogó napfényben. Valahogy az ő megjelenésük jelentette a legtöbbet számára, és ez az érzés évről évre fokozódott, egészen addig az évig, amikor megszületett benne a végleges, teljes mélységében biztos elhatározás, hogy egy ilyen mesebeli lényt szeretne magán viszontlátni. Forró, ragyogó napsütéses napok voltak, és a lilát választotta, hogy titkos, finom ékként díszítse most már őt is, belesimulva hófehér bőrébe, immáron már pajkos játszótársként üdvözölve a nyári folyóparton a színes csillogó szárnyaló ékköveket. Szüksége volt rá, az újjászületés szimbólumaira, és a csodára, amit annyira szeret, és amit csendesen, csak figyelve vár. Azóta eltelt jó néhány hónap, mely társakat adott a titkon meglapuló ékkövekkel díszített varázsos szitakötőnek, köztük néhány újabb, de már zöldes aranyos színben játszó szárnyas csodával, ezáltal megalkotva a teljes képet, ami hosszú évek gondolatainak, és művészi kezeknek, inspirációknak eredménye. Ezzel a kész, történetet mesélő, a derekán titkosan megbúvó mintával ült ott azon a naplemente aranyos fényeiben fürdő késő délutánon, a horizontot nézve, abban a meggyőződésben, hogy ez a nyár más lesz számára, hisz az eddigiek mind ezt készítették elő. Nézte a lenyugvó napot, mereven, és bármekkora is volt a kísértés, nem nézett hátra, csak néha lecsukta kék szemeit, hogy sötét, ívelt pillái árnyékot vessenek enyhén keleties, széles arccsontjára, érezve, az ékköves szitakötői soha nem ismert, vibráló táncba kezdenek a világos ing alatt, hófehér, áttetsző bőre alatt, és húznák őt, így a gerincénél fogva valahova, hátrébb a parton, ahol, talán, áll valaki, aki tudja, bár nem láthatja, mit rejteget a könnyű ing alatt. Csak néha lecsukta szemeit, csak nézett maga elé, ellenállva a kísértésnek, hogy hátranézzen, hogy Rá nézzen. Csak figyelte a szárnyas varázslények finom vibrálását, és igen, végre megértette, mit kell tennie, felállt, cipőit kezében fogva, úgy, a homokszemekkel teleszórt farmerban megfordult és fürge de könnyű léptekkel odasétált hozzá, közelről nézett csak fel a hihetetlen kék szemeibe, hogy Ő az íriszén is láthassa a boldog, hazataláló szitakötők önfeledt táncát, hogy megmutassa, megértette végre, mit is kell tennie, hogy ők is, az ékköves szitakötők is hazataláljanak végre. ♥
