Éjjel volt, titokzatosan sötét éjszaka, melyet a Telihold ezüstös ragyogása még misztikusabbá tett. A halk, alig hallható neszeket a hatalmas tenger morajlása, a hullámok part menti, szürke erős szikláknak történő ütemes nekicsapódása színesítette. Magában is talán túl rejtélyes volt, anélkül is, hogy az a jó néhány, csuklyás köpenybe öltözött, a sötét víz hullámai között mereven álló ember ott lett volna. Csak álltak, és némán nézték a Holdat. Vagy ki tudja, hisz óriási, rejtélyes csuklyáik alól nem látszott ki arcuk, csak néhányuk csillogó hajtincse, amint időnként a szél beléjük karolt, pajkos játékra hívva őket. Csend volt, de igazán valahogy mégsem, talán mintha némán beszéltek volna, mintha vártak volna valamire. Jobban szemügyre véve őket, szabályszerűségeket fedezhettünk fel ottlétükben, hisz alakzatban álltak, szimmetrikus formában, leginkább v betűre emlékezett elhelyezkedésük, és számuk is meghatározható volt, tizenketten voltak, két szárán hat-hat pár, és a csúcsán egy valaki, legmélyebben bent a tengerben, mintha beleveszett volna a hullámok dallamos, mesebeli játékába. Párok voltak, fogták egymás kezét, messziről is látszott mindent felülíró, különleges és földöntúli harmóniájuk. Az egyedüli, ki egymagában állt, szintén a Hold fele nézett; hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy magányosan lenne a többi pár között, messziről látszott, mély, szépséges bíbor köpenyben áll, melynek alját uszályként lebegtette mögötte a selymesen sötét tenger, így is szeretve őt. Évtizedeken keresztül lehetne őket így, ebben a nyugalmat sugárzó csodában figyelni, de mint minden, ez is csak pillanatnyi varázs, hisz egyik pillanatról a másikra, pontosan az ezüstösen ragyogó Teliholddal szemben megjelent valaki, éjkék köpenye beleolvadt a misztikus éjszakába, harmonikus, erőt sugárzó léptekkel közeledett, a figyelő biztos lehetett benne, a bíbor ruháshoz igyekszik, hisz kétely nem fért hozzá, őt várja, várják, miatta áll ott mind. Ütemesen, de nem sietve haladt előre, ritmusos mozgása összhangot, nyugalmat sugárzott, bölcsessége, bár szinte semmit sem lehetett látni belőle, szinte világított rajta. Lassan lépkedett, megfontoltan, de mégis, mintha a víz is hívta, kérte volna, hogy mielőbb érintse köpenyével a finoman hullámzó tengert. Amint a habok közé lépett, úgy közeledve a többiekhez, a bíbor köpenyes megfordult, ráemelve hihetetlenül intenzív, kék szemeit, a másodperc törtrészére megmutatva évezredes odaadó, mindent felülíró, különlegesen mély szerelmét, odaadását az érkező iránt. Ahogy a hullámok először érintették, ruhájának alja eggyé olvadt az éjjeltől sötéten csillogó tengerrel, hogy az milliónyi apró vízcseppként követve kísérje útján, ahogy a várakozók mellett egyre mélyebbre hatolt, megmutatva, talán mindnél erősebb, vagy talán idősebb, de egy biztos, hatalmasabb. Találkozásuk milliárdnyi csillag tündöklésével szórta fényét, örömüktől a tenger is keletiesen titokzatos táncot járt, ahogy egymás arcát érintették, leírhatatlan gyengédséggel, mély szemkontaktust tartva, amibe úgy húzták egymást, ahogy a szakadék is húzza magához a kalandort, de az ilyen zuhanás mindig puha érkezéssel ér véget, sosem halálos. A viszontlátás öröme egyetlen, tovatűnő pillanatra megidézte a mennyország felfoghatatlan nyugalmát, melegségét és boldogságát. Ott, a tengerben állva, miután ismét eggyé váltak, ujjaikat egymásba fonták, majd így, kézen fogva indultak meg a homokos, helyenként sziklákkal, kövekkel tarkított part felé, nyomunkban, mint ezeréves álmukból ébredők, követték őket a többiek, ugyanúgy tartva az eredeti alakzatot, ujjaikat a társukéba fonva, földöntúli, mesebeli látvánnyal gazdagítva a külső szemlélőt. Harmonikusan, egy, nem hallható, de dallamos ritmusra mozogtak, és lépteik során az egymás melletti lábukat emelték egyszerre, hihetetlen, és ebben a világban oly rendkívül szokatlan és logikátlan érzetet adva menetüknek. Áttetsző köpenyüket finoman átvilágította az ezüstösen ragyogó Hold fénye, finom fényszálaival simogatva a párokat, érintése nyomán látható téve alakjuk finom körvonalait, valamint a testüket díszítő színes mintáikat. Páronként azonosak is voltak köztük, ugyanazon testrész ugyanazon pontján, de mégis, pontosan egymást egy mintává kiegészítve, ezzel is fokozott érzetet adva földöntúli összetartozásuknak. Csak haladtak a part menti sziklák felé, a selymesen barna homokon lépkedve, csuklyájukból már tisztán kivehető arcukon látható mosolyukkal, szinte világító, szédítően mélykék szemükben csillogó méltóságukkal. Valahogy, hihetetlen módon, hasonlítottak egymásra, egyszerű emberi szemmel nézve is leírhatatlanul szépek voltak, szabályos szimmetrikus vonásokkal. A legelöl haladók egyszer csak elengedték egymás kezét, majd karjukkal párjuk derekát ölelve, még közelebb kerültek egymáshoz, így haladva tovább, intenzív, aranyosan vibráló fénysugarakat indítva mintáik középpontjából, azt a látszatot keltve, mintha bármelyik pillanatban összeolvadnának, és igen, pontosan ez volt ennek az éjszakai menetnek a célja, hogy mind, kivétel nélkül, minden pár eggyé olvadjon, és a hajnal első ragyogó rózsás fényével tovaszálljanak, oda, ahol munkájukat el kell kezdeniük, hisz ezért vannak itt, ezért vártak ott azon a csodaszép, csendes tengerparti éjjelen.
