Ott omlott össze előtte, egyetlen, mégis igen súlyos pillanat alatt, ezzel hosszú időre megpecsételve sorsát, jegyet váltva a hosszú, magányos, sötét időkre, amikor saját magával, démonaival harcol. Egyetlen pillanat volt, a lélegzetük sem állt meg erre az időre, mégis, ahogy ott térdelt, tudta, számára már minden egyes perccel, ahogy előrébb halad az óra mutatója, csak nehezebb lesz. Lehet, ellen kellett volna állnia, sosem szabadott volna odamennie, de ehhez már igencsak késő volt. Összeomlott, és a feje fölé emelkedő az erejét használta, hogy tovább törje, karjait, miket a védelmezésre, ölelésre is használhatott volna, az ereje által hajlított ívben lendültek, és sújtottak le rá. Mégis, rá emelte szemeit, daccal és haraggal teli szemeit, melyekben némi fájdalom vibrált, de szerelmet, odaadást, visszaigazolást már nem adott a karok rideg tulajdonosának. Hiába őrjöngött, kiabált, szólt belőle a legsötétebb pokol leghidegebb hangja, eredményre nem vezetett. Összeomlott, és mégis, legbelül, valahol a lelke legmélyén, megszületett benne az igény, hogy olyat hívjon talán végre az életébe, aki megmenti ezektől a fájdalmas, lélekőrlő procedúráktól, a dühöngő szempár tulajdonosától, de mégis, leginkább, saját magától. Tudta, mindezt sajnos saját magának köszönheti, a felismerés kínja ívbe feszítette gerincét, zokogott a lelke, hisz tudta, sok és még annál is több szenvedés vár rá, mire sikerül ezt maga mögött hagynia. Mégis, mint minden összeomlás, magában hordozta az újjászületést, megmutatva, talán tényleg minden kínnak, fájdalomnak oka, célja van, és pontosan ez a felismerés adta tekintetének azt a dacos, kemény ragyogást.
