Csak állt a fák alatt, kezében az illatos kávéval, szemeivel azt az épületet simogatva, ahonnan a rövidke kis szünetre kijött. Hagyta, hogy a gondolatai magukkal ragadják, erre a néhány percre szabadon engedte őket. Pontosan tudta, mire, sokkal inkább kire vár, hisz a képe, lénye vele volt, mióta csak élt. Hiába próbálta elnyomni magában a hangot, ami eddig mindenkire csak azt suttogta, nem ő az, hiába igyekezett elterelni róla a figyelmét, megszüntetni az iránta érzett rajongást, nem ment, minden esetlen, gyenge vagy kétségbeesett próbálkozás hiábavaló volt. Tudta, egyszer megtalálja majd, de valahogy, ez a jövő olyan távolinak tűnt, pedig ismerte már az idő kiszámíthatatlan játékát, ami meghazudtolta mindig a realitást. Nagyon várta már, de nem tudta, merre menjen, hova induljon, hogy szemben állhasson végre vele; mindig, folyamatosan, napjai minden percében figyelt, de valahogy, sosem látta igazán, milyen lehet. Pontosan tudta, nem a szemei ismerik majd fel, bár vonásai élénken éltek benne, a lénye, szíve fogja megismerni, és a hang, az a halk, megfontolt hang végre egyértelműen, minden kétséget kizáróan, már nem suttogva mondja majd, ő az. Igen, érezte, ezért a pillanatért küzdött és tett annyit, ezért nem félt saját magával szembenézni; azért a pillanatért, és az összes többiért, mit együtt töltenek majd. Tudta, hogy megtalálja, biztos volt benne, hisz más valóságot nem tudott, nem akart elismerni. Ahogy visszaindult az épületbe, cipősarkainak ritmusos kopogásának kíséretében, biztos volt magában és leendő társában, a kettőjük eljövendő csodájában. Érezte, valahol, talán nem is olyan messze, valaki rá gondolt, őt kereste, tudva, biztosan így lesz, hisz így írták meg a meséjüket.
