Van valami a bársonyosan sötét éjszakában, az indigókék égen csillogó fehér csillagokban, a sápadt Holdban, ami felébresztette érzékeit. Az éjjel illata teljesen más volt, mint a nappalé, finom, édes hullámokban csapta meg, ahogy a függöny fehér fátyolosságán átszivárgott. Hófehér bőre a holdfényben ezüstösen csillogott, az apró ékszer diszkréten rózsásan ragyogott a testén. Finom neszeket figyelt, és gondolkodott.
Egy kóbor, csapzott cica emléke járta át, aki fáradhatatlanul járta az éjszakát, méltósággal a kivételesen szép szemeiben, néha felcsillanó reménysugárral a valószerűtlenül kék íriszén. A gazdáját kereste, hol kétségbeesve, hol elszántan, hol némán, időnként fájdalmas hangot kiadva. Idővel szépsége halványult, ereje fogyott, kerek pofiját többé nem emelte fel. Már csak lábakat látott, amik kikerülték, vagy észre sem vették, létezését reakció nélkül hagyták. Szüntelenül otthonról, és gazdáról álmodott, akit majd elbűvölhet, akinek dorombolhat. Szomorúsága ellenére még mindig szépséges volt, selymes sötét szőre hosszú és csillogó volt, lehunyt szemeiből, ahogy egyszer csak, végre, hosszú idő óta felnyitotta, évezredes méltóság és hűség, rajongás sugárzott; megérezte végre, amire vágyott, a gazdája édes illatát, fellépésének határozottságát. Erős kezeivel érte nyúlt, felemelte, a szemébe nézett, talán megvizsgálva, valóban az-e, aminek látja, hangtalanul, csupán a szemeivel beszélt hozzá, megvárva, míg minden ijedtség, bizalmatlanság, legapróbb kis vibrálás is megszűnik kék szemeiben, majd a mellkasához szorítva, a finom, halk, eddig sosem mutatott dorombolást hallgatva vitte magával, az úton is egyre erősítve a kis, fekete cica elégedett, boldog dorombolását. Fényes, fehér szalagot kötött a nyakába, dús bundájába simította a masnit, tudatva a világgal, hogy gazda és szeme fénye egymásra találtak, egységüket minden rejtett, vágyott, közös édes titkukkal megpecsételve, kiszabott idejük alatt a végtelen rengetegben jártak újabb és újabb utakat. Ezekre az utakra vágyott, az ismeretlen édes, izgatottságtól vibráló illatára, arra, hogy vakon kövesse, bármerre menjen, bármilyen mélyre, abban a varázslatos, titokzatos világban.
