Szeretném, ha most nagyon figyelnél, szeretném, ha most meghallanád azt az édes, halk kis hangot odabent mélyen magadban. Tudom, sok seb és heg borít már téged, vaskos jeges páncélként szorítja lelked, de nagyon kérlek, halld meg a csendes hívó szót, hisz arra vártál mindig, már időnként a reményt is feladva, magad köré hatalmas, erős falakat húzva. Halld meg a játékos hangot, engedd, hogy megmutassa, milyen csodák várnak rád és rá, kettőnkre, engedd, hogy finom, puha ujjait a tieid közé simítsa, és vigyen oda, ahol még hiszed, hogy léteznek csodák, varázslatok, ahol hiszed még, hogy Te is megtalálod apró fényes kincsed, aki onnantól kezdve részed lesz, akár az a halk, édes kis suttogás ott a szívedben, társad lesz egy életen, egy létezésen át. Engedd, hogy megmutassa az erdőt, ahol ez már egyszer megtörtént, vagy a partot, ahol azon a csodaszép, aranyos alkonyati fényben úszó homokon ülve először hallottad tisztán a dallamot, a hívást, ahol először láttad az arcot, mit szívedbe zártál, hogy egyszer majd megtaláld. Talán, ha most igazán hallgatsz rá, megismered vonásait, hiába üti fel a fejét a kétely, csak hallgasd a hangot, hallgass rá, hogy végre kezeid közé foghasd azt az arcot, mit oly régóta kerestél, kutattál, tudva, ő is téged keres, arcokon és embereken át, csak téged keres, hogy a mese kiteljesedhessen.
