Nehéz, sokszor nagyon is nehéz, időnként elképzelhetetlen még az is, hogy lesz következő perc, óra, nap, hisz minden szívdobbanással, minden lélegzetvételemmel erősebb lesz kínzó hiányod, ami úgy tart fogva, pontosan úgy, mintha súlyos vasbilincsek fonódnának csuklóim és bokáim köré, tömegükből adódóan a földre húznának, és nem engednek emelkedni. Mégis, minden nehézség, súlyos, fájdalmas, rideg lánc ellenére hinnem kell, hogy ez nem véletlen, hisz olyan nem létezik…..azért történik mindez, hogy haladhassak az úton tovább, hogy minden botlás, zuhanás után felálljak és továbbmenjek, hiába szerzek milliónyi és milliárdnyi sebet, hiába hullajtom csillogó könnyeim, a kép, ami mindig is bennem élt és él rólam és rólad, kettőnkről, az utolsó utáni utolsó pillanatban felemel és küld tovább. Úgy érzem, sok nem lehet már előttünk, hisz így is minden pillanattal jobban belémhasít hiányod, és igen, tudom, valahol, az út másik végén Te is pontosan így érzel, ahogy haladsz, ahogy lépkedsz rendületlenül, igazi harcosként a hideg köveken, forró láván, sebes patakon vagy jeges és heves viharokon át. Igen, lassan véget fog érni harcunk, hisz bizonyítjuk erőnk, rendületlenül tartunk egymás irányába, hogy megéljük azt a kivételes, meseszép pillanatot, amire eddigi életünkben vártunk. Azt a pillanatot, ami csakis kettőnké, ami minden sebre, fájdalomra gyógyír lesz, hisz ujjaink és szerelmünk nyomán a másik testén-lelkén ejtett sérülések fájdalommentesen, leheletfinoman gyógyulnak. Akkor már nem a hiány, fájdalom könnyei csillognak majd a szememben, hanem a mindent felülíró, irántad érzett érzelmeim, a hazatalálás és kivételes szerelem gyönyöre. Igen, akkor fog igazán csillogni a szemem, a tiéddel együtt, egymásra, pontosan úgy, ahogy a kard pengéjén is földöntúli szépséggel ragyog a gyertya fénye.
